Magányos gondolatok

Ehhez nem akarok semmitsem hozzáfűzni, ez is magáért beszél.
Ilyen mikor az ember csak ordít és teljesen kiakad.

Biztos, hogy ez a helyes irány?

A magány egy olyan betegség, amely minden embert megfertőzhet, kortól-nemtől, vallástól, és társadalmi helyzettől függetlenül. Persze mindig vannak olyan emberek akik sokkal többet betegeskednek, de hát ez a természet rendje.

A mai zenei blokk elmarad...

Mindig meg kell vonni az emberektől valamit hogy érezzék a hiányát.

Az emberre sokszor rátörnek az emlékek.

Emlékszik a jó dolgokra, de sajnos a „rosszakra” is, de mindezek beleszóltak az életének alakulásába, éppen ezért nem lehet egy olyan emlék sem amire az mondható hogy rossz, mert mind az életünket hajtotta előre.

Mi lenne velünk, ha nem történt volna meg az első nagy pofáresésünk, vagy nem utasítottak volna minket vissza sohasem?

Megtanultunk volna küzdeni?

NEM

Mindig megvannak azok az idők mikor az embernek rossz a kedve és nem szeretne senkivel sem beszélni és találkozni. Hiszen csak zavarnak minket az emberek, de ezeken túl kell lendülni, mert ha nem tudnánk akkor megragadnánk egy helyben és akkor csak futkároznánk egy futópadon, ami kellően egészséges, de lényegébe véve nem haladunk vele előre, csak szépen elfáradunk Az élet is ilyen, ha nem lépünk túl egy dolgon akkor csak egyhelyben fogunk futkározni, és szenvedni, addig amíg bele nem ununk.

Minden ilyen napot túllehet élni, ha odafigyelünk magunkra, és átgondoljuk azokat a dolgokat, amik teljesen összezavarnak minket, és eltávolítanak a valóságból.

Minden csak rajtunk múlik és nem azon hogy „rossz” vagy jó emlék kapcsolódik-e ahhoz a napunkhoz.