A magány egy olyan betegség, amely minden embert megfertőzhet, kortól-nemtől, vallástól, és társadalmi helyzettől függetlenül. Persze mindig vannak olyan emberek akik sokkal többet betegeskednek, de hát ez a természet rendje.
Kigyógyulni viszont mindenki máshogy próbálkozik. Én például picit magamba roskadom és elrendezek sok-sok dolgot a saját fejemben, míg mások inkább mennek előre és pörögnek, és buliznak. Nekem ez sohasem jönne össze, mivel a magányt nem biztos, hogy megoldja az ha sokan vannak körülöttünk, lehet hogy még ront a helyzeten, mivel csak azt látjuk hogy senki sem magányos rajtunk kívül, ami persze nem igaz, mert nagyon sokan próbálják azt a szerepet játszani a külvilágnak mintha nem is lettek volna soha életükben magányosok.
Ezért van az hogyha leülök ilyenkor egy buszmegállóban mindenhol szerelmes embereket látok, a párjukkal sétálgatni, nah akkor az baromira szar érzés, inkább nem figyelek oda, és akkor gondolom át, hogy meg kellene valami változtatni, az életemben, pedig nem biztos, hogy ez segítene, lehet elég ha csak picit pihenek, és így minden meg is oldódik.
A legrosszabb az, amikor az ember akkor is magányos ha a többiek számára ez teljesen észrevehetetlen, ilyenkor mondják az emberek hogy „De mi bajod hisz egyenesben van az életed”. Nah ilyenkor tudnak állati nagyot tévedni, és csak bennünk körvonalazódik, hogy nincs igazuk, és az is, hogy miért, de sokszor nem akarunk ezen változtatni, mert inkább a külvilágnak élünk, mint hogy a saját elvárásainkat helyezzük előtérbe.
